11.Fejezet.

-AMANDA! AMANDA!- kiabáltak hozzá ezt még Amanda is felfogta. Igaz azt már nem, hogy ki.

 Egy hideg rongyot érzett végig siklani az arcán. A szoba fényei egyre jobban kirajzolódtak. A fehér falak, a neonfények, és a körülötte forgó kék ruhás emberek. Nem kétséges hogy egy kórházban volt. Valami rémlett egy karambolról, egy sötéthajú idegenről, na meg az anyja naplójáról.

 -Magához tért!-kiáltotta izgatottan Kitti- Emberek! Felébredt!-Alig hogy ezt kimondta már rögtön Amanda nyakába ugrott

-Kisasszony! Már többször kértem, hogy fegyelmezze magát!-Rángatta le Kittit egy ápolónő az akkor még kicsit kábult Amandáról.

Pár órával később

Amandát a lányok úgy zsongták körbe a lányok, mint a méhek a mézet. Nem is az érdekelte őket hogy, hogy van, hanem az, hogy mit keresett Roli mellett. Ám ő nem tudott mit mondani. Azt még se mondhatta, hogy Roli elvitte a nagymamájához. Senkinek se mondott semmit, kivéve Kittinek. Neki tudnia kellett mindenről. Bár Amanda még nem tudta, hogy kezdjen bele a meséjébe. Nem tudta mit fog szólni, minden esetre fel akart készülni a legrosszabbra. Amanda kibámult az ablakon, de a figyelme folyton elterelődött a virágzó fákról és a zöld fűről. 

-Amanda, itt vagyunk-rázta meg Kitti a vállát

  -Hmm? Ja, oké

A már jól ismert környék átváltozott ismeretlen útvesztővé. Amely Amandának egyszer biztonságot nyújtott, most csak sötétséget és félelmet öntött magából. Amint ki tudott szállni a buszból, Amanda már futott is az iskola felé. Látni akarta az apját,de valamiért nem érzett félelmet vagy rettegést az apja állapotával kapcsolatban. Nem, csak dühöt érzett. Amint le ért a pincébe feltépte az ajtót. Az apja ott állt és egy papírlapot fogott. A papíron kotta, és írás. Ő lopta el!

(Az a bizonyos kotta)

         10.Fejezet

Amanda nem érzett mást csak összezavarodottságot. A hogy kilépett az omladozó házból, a lábai megremegtek. A szél épp csak egy ki szellőnek volt nevezhető, Amanda még is úgy érezte, hogy mindjárt elfújja. A szíve olyan hevesen vert, mint mikor az apja megmutatta az iskolát. Még a kocsiban is a kábultság hatása alatt volt. Kizárt mindent az elméjéből, a tájat, a kocsiban szóló zenét,még azt is, hogy idő közben egyre nagyobb lett a sötétség. A gondolatok cikáztak a fejében,ám hirtelen arra lett figyelmes, hogy az autó furcsán gyorsan megy. Most jött rá hogy annyira elmerült a saját kis világában,hogy nem vette észre Roli ideges és kissé rémült beszédét.

-AMANDA-Kiáltott Roli-NEM TUDOM ÍRÁNYÍTANI A KOCSIT!

A kocsi csúszkálni kezdett a meredek hegyi úton. Roli kezei közül úgy csúszott ki az irányítás, mint egy üveggolyó egy gyerek kezéből. Roli szemébe oly félelem látszott, amit Amanda már nem láthatott. Az autó neki ment egy fenyőnek. Mindketten elájultak. Amanda még az ütközés pillanatában is anyja naplóját szorongatta. Amíg ájultan feküdt Amanda álmot látott. Álmában egy réten sétált az oldalán egy arc nélküli fiúval,az ismeretlen eddig mindig félelmet keltett Amanda lelkében ám most nem félelem, hanem szerelem tombolt benne. Érezte mikor az idegen nyakába fúrta a fejét. Az újdonsült illat olyan émelyítő és nyugtató volt, hogy Amanda még így látatlanul is beleszeretett. Hirtelen a fiú közelebb húzta és megcsókolta. Egyre jobban kirajzolódott a férfi alakja. A fekete haj és a tengerkék szemek körvonala még egy kicsit homályos volt, de ismerős is Amanda számára. Az idegen nyitotta a száját mintha mondani akarna valamit ám abban a pillanatban, hogy elkezdte mondani Amanda felébredt. Már egy kórházi ágyon feküdt körülötte orvosok és Kitti. Semmit se értett csak azt, hogy meg kell tudnia ki az az idegen az álmából. 

9.Fejezet

Amanda döbbenten dőlt hátra a kanapé hideg kárpitjára. Nem hit a fülének. Olyan hihetetlennek tűnt,Kitti nem lehet a rokona. Még csak nem is hasonlítanak! Amanda szőke, Kitti barna. Egyszerűen az egész akkora képtelenség. Az apja mondta volna, ha Kittihez akár csak egy kis köze is van. Amanda gondolatai úgy cikáztak, mint a rémült nyulak egy vadászat közben.

-Amanda! Figyelsz?- durrantotta ki Roli az álom buborékot, amely Amandát „védte”

-Hm? Ja persze figyelek-próbált úgy tenni mintha hallotta volna, amiket az imént mondtak

-Amanda! Nem figyeltél!-Emili néni ugyan nem volt mérges mégis valami hallatszott a hangjában        

 -Dehogy nem!

-Oh igen? Ha így lenne, már rég anyád naplóját olvasnád!

Amanda ekkor vette észre a poros kis asztalon a kissé kopott könyv, a színei még mindig látszottak. Amanda kedvenc színeivel volt díszítve a kis könyv. Korall kék, világos zöld. Azonnal rávetette magát. Liliom és rózsa illat áradt belőle, pontosan olyan illat, mint amit akkor érzett mikor meg találta az egyetlen emléket, ami az anyja után hátra maradt,egy arany nyakláncot a végén egy szív medállal, ami az apját és őt ábrázolta. Az a nyaklánc most is a nyakában lógott. Amint kinyitotta az anyja kéz írása olyan melegséggel és szeretettel árasztotta el mintha ott ülne vele szemben és az elbűvölő mosolyával és igézően szép kék szemeivel.  Az a kevés dolog ami még egy kicsit is emlékeztette arra hogy valamikor egy rendes család tagja volt.

Kedves Naplóm!

A mai a lehető leggyönyörűbb nap, amit valaha láttam. A nap süt, rózsák illatoznak. Már az utazás küszöbén állunk. Hamarosan elutazok egy elhagyatott ám annál inkább jól menő suliba. Még most is a fülemben csengenek a szavak, amelyeket apám súgott a fülembe mikor anya kivitt a vonathoz. „Mindig maradj hű magadhoz és az elveidhez! Soha ne add fel az álmaidat!”  Ígérem, apa hű maradok és a célig nem adom fel!

-Lilla gyere, mindjárt indul a vonat-kiáltott anya kissé ingerültebben mint akarta.

Sajnos most egy picikét sietnem kell.
1993.08.28

-Arról a iskoláról beszél amibe én is járok?-nézett fel egy pillanatra Amanda

-Igen,anyád is ide járt-mosolygott szelíden

Kedves Naplóm!

Már elhagytuk Budapestet is,hamarosan ott vagyunk. Szerintem már holnap van. Kár hogy nem ismerek senkit az új helyen. Mindenki le fog nézni. Én csak ösztöndíjjal jutottam el álmaim iskolájába,és nem „apuci és anyuci” pénzével. Beigazolódott, amit gondoltam, már 00:33 van. Egyszerűen nem bírok aludni. Lehet, hogy a mellettem halkan szuszogó öreg néni, vagy az előttem horkoló férfi, esetleg a walkmanjét bömböltető körülbelül 17 éves fiatal srác zavart, de nem hiszem. Bár most érzem, amilyen gyorsan jött ez az „alvás ellenes” érzés, olyan gyorsan is szállt tova. A szempilláim ólomsúlyúak, és érzem, ha most nem fejezem be, akkor már csak alvás után tudom. 

1993.08.29 

Lezárult a közvélemény kutatás! 

Tulajdonképpen ez nem közvélemény kutatás volt hanem egy kis felmérés hogy ki mit gondol,mi történhetett főhősünk édesapjával. Nem garantálom hogy az fog  történni vele mint amire a legtöbben szavaztak (rejtélyes körülmények között eltűnt) de van rá egy kis esély... :)