9.Fejezet

Amanda döbbenten dőlt hátra a kanapé hideg kárpitjára. Nem hit a fülének. Olyan hihetetlennek tűnt,Kitti nem lehet a rokona. Még csak nem is hasonlítanak! Amanda szőke, Kitti barna. Egyszerűen az egész akkora képtelenség. Az apja mondta volna, ha Kittihez akár csak egy kis köze is van. Amanda gondolatai úgy cikáztak, mint a rémült nyulak egy vadászat közben.

-Amanda! Figyelsz?- durrantotta ki Roli az álom buborékot, amely Amandát „védte”

-Hm? Ja persze figyelek-próbált úgy tenni mintha hallotta volna, amiket az imént mondtak

-Amanda! Nem figyeltél!-Emili néni ugyan nem volt mérges mégis valami hallatszott a hangjában        

 -Dehogy nem!

-Oh igen? Ha így lenne, már rég anyád naplóját olvasnád!

Amanda ekkor vette észre a poros kis asztalon a kissé kopott könyv, a színei még mindig látszottak. Amanda kedvenc színeivel volt díszítve a kis könyv. Korall kék, világos zöld. Azonnal rávetette magát. Liliom és rózsa illat áradt belőle, pontosan olyan illat, mint amit akkor érzett mikor meg találta az egyetlen emléket, ami az anyja után hátra maradt,egy arany nyakláncot a végén egy szív medállal, ami az apját és őt ábrázolta. Az a nyaklánc most is a nyakában lógott. Amint kinyitotta az anyja kéz írása olyan melegséggel és szeretettel árasztotta el mintha ott ülne vele szemben és az elbűvölő mosolyával és igézően szép kék szemeivel.  Az a kevés dolog ami még egy kicsit is emlékeztette arra hogy valamikor egy rendes család tagja volt.

Kedves Naplóm!

A mai a lehető leggyönyörűbb nap, amit valaha láttam. A nap süt, rózsák illatoznak. Már az utazás küszöbén állunk. Hamarosan elutazok egy elhagyatott ám annál inkább jól menő suliba. Még most is a fülemben csengenek a szavak, amelyeket apám súgott a fülembe mikor anya kivitt a vonathoz. „Mindig maradj hű magadhoz és az elveidhez! Soha ne add fel az álmaidat!”  Ígérem, apa hű maradok és a célig nem adom fel!

-Lilla gyere, mindjárt indul a vonat-kiáltott anya kissé ingerültebben mint akarta.

Sajnos most egy picikét sietnem kell.
1993.08.28

-Arról a iskoláról beszél amibe én is járok?-nézett fel egy pillanatra Amanda

-Igen,anyád is ide járt-mosolygott szelíden

Kedves Naplóm!

Már elhagytuk Budapestet is,hamarosan ott vagyunk. Szerintem már holnap van. Kár hogy nem ismerek senkit az új helyen. Mindenki le fog nézni. Én csak ösztöndíjjal jutottam el álmaim iskolájába,és nem „apuci és anyuci” pénzével. Beigazolódott, amit gondoltam, már 00:33 van. Egyszerűen nem bírok aludni. Lehet, hogy a mellettem halkan szuszogó öreg néni, vagy az előttem horkoló férfi, esetleg a walkmanjét bömböltető körülbelül 17 éves fiatal srác zavart, de nem hiszem. Bár most érzem, amilyen gyorsan jött ez az „alvás ellenes” érzés, olyan gyorsan is szállt tova. A szempilláim ólomsúlyúak, és érzem, ha most nem fejezem be, akkor már csak alvás után tudom. 

1993.08.29